A Budavári Sikló

A legutóbbi írásban a 0-ás kilométerkőnél indultunk, most pedig innen, a Lánchíd budai hídfőjétől emelkedünk tovább a Várhegy felé – ahogy maga a város is lépésről lépésre nőtt a Duna partjától a magasba.

Kevés olyan közlekedési eszköze van Budapestnek, amely egyszerre ennyire praktikus és ennyire szimbolikus lenne, mint a Budavári Sikló.
A Lánchíd budai hídfőjét és a Várhegy tetejét összekötő pálya 1870. március 2-án nyílt meg, és a maga korában igazi technikai csodának számított.
Európában a párizsi Montmartre-i felvonó (1863) után ez volt a második ilyen szerkezet, amely egyszerre szolgálta a mindennapi közlekedést és a városi panoráma élvezetét.

A kezdeményezés gróf Széchényi Ödöntől, Széchenyi István fiától származott, aki Párizsban ismerte meg a Montmartre-i sikló működését, és hazatérve javasolta, hogy Budán is épüljön hasonló.
A beruházás megvalósítását gróf Sina György finanszírozta, így kettejük együttműködése révén született meg a főváros egyik legkorábbi gépi közlekedési eszköze.

Széchényi Ödön ekkor már a város életének másik frontján is úttörő volt: ő hozta létre Budapest első tűzoltóságát, amelyet elnökként vezetett – erről a későbbi cikkben még részletesebben is írunk.

A Budavári Sikló hamar a főváros egyik látványosságává vált.
A századfordulón a budai lakosság és a hivatalnokok mellett egyre több turista is kipróbálta, sőt a panoráma miatt a fotográfusok is előszeretettel keresték fel.
Az első világháborúban még működött, ám 1945-ben, Budapest ostromakor elpusztult.
Évtizedekig nem épült újjá, a vágányokat felszedték, a helyét benőtte a fű.

Csak 1986-ban, negyven évvel a pusztulása után indult újra – ekkor már villamos hajtással, de a régi formákat hűen megőrizve.
Az újjáépítés nemcsak műszaki, hanem érzelmi ügy is volt: a főváros lakói visszakaptak egy darabot abból a városképből, amit mindig is magukénak éreztek.

Ma a Budavári Sikló a világörökség része, és nemcsak turisták százait szállítja nap mint nap, hanem egyfajta időgépként is működik: megmutatja, milyen lehetett a XIX. század Budapestjén a modernitás hajnalán utazni.

Nem siet, nem villog – csak halkan zökken egyet, és elindul felfelé, a Vár felé.