Széchenyi István és a Budai Váralagút

Amikor a Lánchíd tervei formát öltöttek, egy másik elképzelés is megszületett: hogy ne csak a folyón, hanem a hegy alatt is legyen átjárás Pest és Buda között.

A gondolat nem volt új – Novák Dániel már 1837-ben felvetette egy átvezetés tervét, amely eredetileg a Duna alatt kötötte volna össze a két városrészt, majd a megvalósítás lehetőségeit mérlegelve egy szerényebb, a Várhegy alatti változatot javasolt.

Az 1840-es években Széchenyi István az ügy mellé állt,
és egy társulatot hozott létre az alagút megépítésének előkészítésére. A kezdeményezés a reformkor egyik jelképes vállalkozásává vált, ám a szabadságharc kitörése megakasztotta a munkát, és az eszme csak évek múltán, már más kezekben folytatódhatott.

A Lánchíd tervezője, William Tierney Clark az 1840-es években elkészítette az első felméréseket és vázlatokat az alagútra,
de a kivitelezés elmaradt: a forradalom és szabadságharc évei más irányba terelték az ország figyelmét.

A híd 1849-es megnyitása után Ürményi József, Pest vármegye főispánja elevenítette fel a tervet. Ő szervezte meg azt a részvénytársaságot, amely 1853 és 1856 között megvalósította az építkezést. A munkát a Lánchíd helyszíni mérnöke, Clark Ádám irányította, aki a brit mester, William Tierney Clark korábbi terveit alapul véve dolgozta ki a végleges műszaki dokumentációt
és vezette a kivitelezést.

A Vasárnapi Újság 1856. április 27-i beszámolója így mutatta be a még újdonságnak számító művet:

„A lánczhidon áthaladva alig
néhány lépésnyire a hegy tövében
ott tátong az alagút féltojás-alakú
öble. Az öböl szájához lépve egy
hosszú lámpasorzat tűnik fel, melly
a kijárásnál csak szikraként csillog, míg az egész fénytengert
áraszt a roppant boltozat alatt.
Midőn az öböl szájából elindulva
Buda felé haladunk, lassanként
eltűnnek Pest házsorai, s a nyílásnál felbukkanó emberek csak törpéknek látszanak, s egyszer csak
Budán a Horváth-kertben találjuk
magunkat.
Így vándorol az ember a
hegy, várfalak, királyi palota, vár-
épületek alatt, s öt perez lefolyása
múlva Buda völgyi részén van,
mire ez előtt jó időben is fél óra
kívántatott.”

Az alagút 180 öl hosszú (kb. 342 m) és 5 öl széles (kb. 9,5 m) volt,
félköríves boltozattal, kő- és téglafalazattal. A keleti kapu klasszicizáló, a nyugati neoromán stílusban épült. Az építkezés 1856 végére fejeződött be, a forgalom számára 1857-ben nyílt meg.

A Budai Váralagút és a Lánchíd egymást kiegészítő művek:
az egyik a folyón, a másik a hegy alatt teremtett kapcsolatot Pest és Buda között. E két építményben ugyanaz a szándék ismerhető fel – a várost megosztó természetes határok helyett összeköttetést teremteni, ahogyan azt Széchenyi István is elképzelte.